17°C

A Magyar Olimpiai Csapat Médiatámogatója

A Magyar Olimpiai Csapat Médiatámogatója

Facebook

Kásás Tamás és könnyei



Kásás Tamás és könnyei
Nagy példakép, az is marad (MTI)

Amikor véget ért a magyar-olasz pólómeccs, csak találgattunk, vajon hogyan lehet majd szóra bírni a mieinket az úgynevezett mixed zónában (itt jönnek ki a meccsek után a sportolók, hogy nyilatkozzanak, majd menjenek az öltözőbe).

A sorozatban háromszor az olimpiai döntőig menetelő (és ott győzni tudó) magyar válogatott csak az 5. helyért játszhat a későbbiekben a tornán. Nem egyszerű ezt feldolgozni, hiszen az "úgynevezett" közvélemény alapból mindenképp érmet várt a mieinktől. Azt is tudtuk, legalábbis azok, akik veszik a bátorságot az objektivitásra és egy kicsit is a földön járnak, hogy egyszer eljön az az idő, amikor nem a magyar csapat mellett szerepel majd több gól a végeredményt jelző táblán. Eljött.

Nem sokan voltak hajlandóak nyilatkozni, és ez persze érthető, főleg azoknak, akik eddig még nem szerepeltek olimpián, és akikben most egy világ omlott össze. Ugyanakkor a vereséget méltósággal kell tűrni, és szembe kell vele nézni. Nem, nem az a szembenézés, amikor valaki nyilatkozik vagy sem a találkozó után (na, jó, egy kicsit ez is), inkább a felemelt fej, a méltóságteljes viselkedés.

Ezek a srácok annyi örömet okoztak nekünk, akkora a tisztelet irányukban, hogy hiba lenne bármi rosszat is mondani rájuk. Én sem teszem (mindenki döntse el, mit gondol), csak idézek egy kollégát: a kézis srácok és a vízilabdázók között azért van különbség abban, ki hogyan viseli a vereséget.

Nem tudom, még olyan sokszor nem volt alkalmam összehasonlítani (elvégre viszonylag ritkán kap ki a magyar kézilabda- és vízilabda-válogatott is).

Azt tanítják, mondják a nagyok, ha sikerül egy kérdéssel az interjúalany lelkét megérintened, jó vagy. Nem könnyű ez. Nem könnyű a sablonos kérdések között virítani egy váratlannal.

Kásás Tamást arról kérdeztem az olasz meccs után, vajon éreznek-e ők, a háromszoros vagy kétszeres aranyérmesek a csapatban késztetést arra, hogy most, ebben a helyzetben felkarolják, felemeljék a padlóról azt a három srácot, akinek ez volt az első olimpiája, és akik nem tudják, milyen az a pillanat, amikor eldől, olimpiai bajnokok lettek. Szivós Márton, Nagy Viktor és Hárai Balázs most ezt nem érezheti meg.

Miközben a magyar vízilabda nagy alakja válaszolt, kicsit elcsuklott a hangja. „Nyilvánvaló, hogy nekik most a legrosszabb" – mondta, és megteltek a szemei. Majdnem az enyémek is ezt látván, egy pillanatra megállt az idő, és megmutatkozott egy magyar sportember nagysága.

És a sport nagyszerűsége is. Ez a történet nem rólam szól (ez sem), hanem a legsikeresebb csapatsportágunk egy nagy klasszisáról, aki elérzékenyül akkor, amikor belegondol abba, van három srác, akik nem lehetnek boldogok Londonban. Itt mutatkozik meg, micsoda közösséget alkot ez a Kemény-csapat, és az, hogy a nagyok, a magyar póló nagy alakjai milyen emberek is valójában.

Ahhoz, hogy ez az értékközösség kialakuljon, kellett az a 12 év, az a több mint 400 meccs, amelyet Kemény Dénes vezetésével vívott meg a magyar vízilabda-válogatott. Ezek a srácok biztosítják azt, hogy Magyarországon vízilabdázni a jövőben is rang és kiváltság lesz. Ehhez persze mindenkinek fel kell nőnie, és nem szabad, hogy a kiváltság gőggé váljék

Akik belevágnak ebbe, Kásásnál tisztább példákat nem is láthatnának maguk előtt.

Ajánlott lap.hu oldalak: